Shudder

Sziasztok:) Íme itt van a második rész. Ezt mos egyedül írtam, a következőt más fogja.Mivel mindegyik fejezetet külön-külön irjuk Domival és Alízzal. Remélem tetszeni fog nektek, igyekeztem jót írni. Ha tetszik akkor írjatok,pipáljatok vagy akár fel is iratkozhattok!:)Jó olvasást! <3

*Harry Styles szemszöge*

Bár nem ismertem ezt a Lányt, amint megláttam, egyből azt sugallta valami : ˝segíts neki!,,

Lágyan befektettem a Taxi  hátuljába, miközben folyton azt motyogta : ,, véletlen volt! Ne haragudj!˝ 

-,,Hogyan tudnék én rád haragudni??˝ - kérdeztem.  Úgy láttam, nagy kínokat áll ki. Nem is értettem, hogy egy ilyen helyes csaj , miért próbálkozik ilyen veszélyes és illegális szerekkel. De ha  legalább  nem a legerősebbel  kezdené! Nem volt sok időm. Azonnal cselekedtem. Beszálltam az autóba,  és  egyből a házamhoz hajtottam. Út közben próbáltam csitítgatni, mivel ijesztő volt , ahogy szenvedett. Persze pont kifogtunk egy piros lámpát, de hasznossá téve magamat, elszorítottam a fájós kezét.

*15 perccel később*

- Itt vagyunk, bírd ki kérlek!-  Lehet, hogy eddig  egy bátor hős voltam, de most nem bírtam, Elsírtam magam.  Lehet, hogy azért mert sajnáltam vagy mert, ami neki fájt az nekem is. Nem tudtam eldönteni. Egyben voltam csak biztos, ez nem egy átlagos lány. Ő az a lány akinek ha fájdalma van nekem is rossz. Ha sír én is sírok. Ha segítségre van szüksége , ott vagyok készen állva megmenteni az életét. Aminek most volt itt az ideje. Kivettem a kocsiból, és az ölemben vittem be a házba. Más estben ez a pillanat boldog is lehetett volna,de ebben az esetben félig ájult volt, és zokogott a fájdalomtól. Lefektettem a labor asztalára, majd egyből az infúzió után nyúltam.

- Sss..ne félj. Biztonságban vagy. Mindjárt vége ennek a borzalomnak. – próbáltam megnyugtatni, de ezt magamnak is mondtam.  Most az anyagot, ami segít elviselni a fájdalmat, sokkal nehezebben készítettem el. Nem azért mert nehezebb lett, hanem mert ideges voltam. Sokon múlott a dolog.

*2 nap múlva*

Louise még mindig nem kelt fel. Idegesített ez a várakozás. Nem tehettem semmit. Élet-halál közötti állapotban volt. Addig kiderítettem pár dolgot róla. Pl. a nevét és  a lakóhelyét. Kicsit érthető volt, miért tette, persze ez azért nem jogosította fel erre a döntésre.  Felelőtlen és buta volt mikor megtette, mint amennyire az a Roy is, akit az elkövetkező napokban meg fogok látogatni. Eddig azért nem tettem, mert Louise-t nem mertem magára hagyni. 0-24 órában felügyeletre van szüksége.

*egy hét múlva*

Túl van a borzalmas részen. Persze ez nem azt jelenti, hogy a fájdalmai elmúltak, csak azt, hogy nem annyira  erősek. Minden erőmmel,és eszemmel azon voltam, mivel tudok neki segíteni. A legjobb, amit tehettem,az az volt, hogy fájdalom csillapítót kevertem az infúzióba, és  esténkét altatót adtam be neki.  Most  már egy kicsivel jobban néz ki. Bár így is fogyott 3 kilót, és nagyon fakó lett az arcszíne. Még az eddiginél is fakóbb.

*15 nap múlva*

Reggel  7-kor csengetésre keltem. Amilyen gyorsan csak tudtam, kisiettem  kinyitni az ajtót, mielőtt Lou-t megzavarná és nem tenne jót neki.

-Huhh de türelmetlen valaki. – ezzel arra céloztam, hogy a csengetés mellé egy kis kopogást is besűrített . – itt vagyok már,- ordítottam,és vissza is kopogtam. Kinyitottam az ajtót, és a higgadtságom dühbe váltott át.

-Mit keresel itt? – szűrtem ki a fogaim között.

- Jó reggelt. Több mint 2 hét után furcsállottam, hogy nem keresett a csaj. Ezért gondoltam, megkérdezem mivel tartod vissza. Esetleg bemehetnék?- érdeklődött. Fog csikorgatva ugyan, de beengedtem. Tudtam, mit fogok vele tenni. Csak nem a ház előtt akartam elvégezni.

- Köszönöm. Na szóval miért is nem keresett az a….Louise, igaz? Vagy esetleg nem beszélhetnék vele erről négy szemközt?

- Ezt ugye most nem gondoltad komolyan te sem ?!!- Hihetetlenkedtem.

- De teljesen komolyan gondoltam. Elvezetnél hozzá?- Na az volt az a pillanat, amikor a vissza fogottságot elengedtem, és átadtam az irányítást a gondolataimnak. Megindultam felé, és egy akkorát ütöttem a gyomrába, hogy összerogyott. Több sem kellett ezután. Ahogy értem, vertem, rúgtam a földön fetrengő tehetetlen srácot.

- Mit csinálsz?? Hagyj békén,nem tettem semmit .- könyörgött.

- Te szemét állat!! Nagyon megbánod! Itt  poénkodsz, arról, hogy Louise-val akarsz beszélni .Nem hogy veled, hanem lehet már senkivel sem fog tudni soha sem beszélni te szemét!!- Még egy utolsót bele rúgtam, majd miután bevallottam azt amit nem tudtam elhinni, sírni kezdtem és leültem mellé.

- Hogy mi van? Miért nem tud lehet soha beszélni? Mondj valamit már Styles!

Nem tudtam beszélni, intettem neki, hogy kövessen. Nagy nehezen a segítségemmel feltápászkodott, és elindultunk a labor szobába. Ahogy kinyitottam az ajtót, meglátta Louise mozdulatlan testét, amiből infúziós csövek és tűk álltak ki.

*Roy szemszöge *

Amint megláttam Louise-t lesápadtam. Nem tudtam pontosan, mi lehet a baja. Csak azt éreztem, hogy mindez az én hibám. Hülye fejemmel, engedtem, sőt én szúrtam meg. Nem mertem közelebb menni. Féltem. Igazából a bűntudatom nem engedett. A látvány, ahogy a szép arca, a puha törékeny teste ott feküdt megijesztett. A megszúrt karja dagadt volt és kék. Mint ha elfagyott volna, vagy nem kapott volna vért. Harryt néztem. Éppen egy új infúziót vezetett be a testébe. Ő mentette meg.

*Harry szemszöge*

Láttam, Harper arcán megbánást. Ebben az esetben ez kicsit sem segített. Már vagy 20 perce csak nézte a lányt. Hirtelen csak annyit láttam, hogy összerogyott. Elájult.

*Roy szemszöge újra*

A kanapén ébredtem. Nem tudtam, hogyan kerültem én oda, csak azt hogy Harry Styles házában vagyok. Hirtelen felugrottam,ettől viszont megszédültem  és visszaestem.

-Louise!!

- Nocsak, csak nem bűntudatod van?- kérdezte vissza gúnyosan Styles.

Felültem. Egy pohár víz volt az asztalon, azonnal rávetettem magamat.

- Könyörgöm mond el mi történt vele azután, hogy …..

- ….Hogy segítettél neki majdnem megölni magát? Hát jó. Hazahoztam, majd elláttam az orvosi tudásommal. Csak tudd, pokolian elviselhetetlen fájdalmai voltak. Rádadásul  olyan rosszul bökted,meg , hogy percek kérdése volt megmenthető-e a karja.- A végén már csak suttogni tudott. Lehunytam a szememet. Soha nem tudom megbocsátani amit tettem vele. Mindenem fájt, remegtem is. Nem csak azért  mert megvertek, hanem mert nem tudtam elviselni az érzést, majdnem megöltem egy ártatlan lányt.

Csörömpölés majd egy kisebb nyöszörgés hangzott fel  a laborból.

-Louise! – kiáltotta Harold, majd elrohant. Nagy nehezen én is utána mentem. Mikor beértem, láttam, hogy a csaj felébredt, éppen az ,,orvosa˝ kérdezgeti hogy van.

*Louise szemszöge*

Egy hát borzongató szobában ébredtem fel. A karomból meg minden honnan csövek álltak ki. Megijedtem. Ez egy kórház,de mégsem gondoltam. Hirtelen hangokat hallottam. A megmentőm kérdezgette, hogy érzem magam, tudom-e a nevemet Stb… igen, mindent tudtam.

- Mióta fekszem itt?- kérdeztem kábán.

- 15 napja .- válaszolta. Fel akartam ülni. Azt hittem, majd visszanyomnak, mint az anyáskodó ápoló nők, de nem. Nagy erővel ,de megkapaszkodtam az ágy szélében. Nehézkesen húztam fel magam, ne igazán akart sikerülni, de egy kéz felhúzott.

- Köszönöm. Egyébként már megbocsáss, de ki vagy és hogyan kerültem én ide? – kérdeztem.

- A nevem Harry Styles. Be drogoztak/tad magad. Megtaláltalak, és segítettem. – válaszolt. Úgy néztem rá mint egy idióta. Helyes  volt az a Harry, de tisztán emlékeztem rá. Meg arra is, hogy segítettek a drog használatban. Pontosabban Roy segített, aki meg is találtam az ajtóban.

- És ő mit keres itt?

Roy beljebb jött.

- Szia Louise. Hogy vagy?- kérdezte-  Úr istenem de nehéz ez!  Szeretném ha megbocsátanál.. nem mértem fel a helyzetet, hogy mi lehet a bajod ha elsőnek használod! Teljesen megbántam, rettentően sajnálom ….- eszembe jutott az a szörnyű fájdalom. Hirtelen  felindulásból odanéztem a karomra. Vissza tántorodtam. Csupa dagadt és kék volt. Fel is sikítottam -…és akkor…Louise mi a baj? – rájöttem, hogy Roy még mindig beszélt.

-A karom!!- szörnyülködtem.  

- Ne félj! Rendbe hozom .- szólt Harold. – csak most aludj kérlek. Később mindent megmagyarázok!- parancsolt rám. Engedelmesen becsuktam a szememet. Valami felrémlett azokból a percekből, amikor eszméletlen voltam. Egy álom. Egy buszon ültem, és mikor le akartam szállni, akaratlanul ráöntöttem valakire a kávém. Harry volt az…..

* írta : Tami *