2014. július 15., kedd

Sziasztok:) Íme itt van a második rész. Ezt mos egyedül írtam, a következőt más fogja.Mivel mindegyik fejezetet külön-külön irjuk Domival és Alízzal. Remélem tetszeni fog nektek, igyekeztem jót írni. Ha tetszik akkor írjatok,pipáljatok vagy akár fel is iratkozhattok!:)Jó olvasást! <3

*Harry Styles szemszöge*
Bár nem ismertem ezt a Lányt, amint megláttam, egyből azt sugallta valami : ˝segíts neki!,,
Lágyan befektettem a Taxi  hátuljába, miközben folyton azt motyogta : ,, véletlen volt! Ne haragudj!˝ 
-,,Hogyan tudnék én rád haragudni??˝ - kérdeztem.  Úgy láttam, nagy kínokat áll ki. Nem is értettem, hogy egy ilyen helyes csaj , miért próbálkozik ilyen veszélyes és illegális szerekkel. De ha  legalább  nem a legerősebbel  kezdené! Nem volt sok időm. Azonnal cselekedtem. Beszálltam az autóba,  és  egyből a házamhoz hajtottam. Út közben próbáltam csitítgatni, mivel ijesztő volt , ahogy szenvedett. Persze pont kifogtunk egy piros lámpát, de hasznossá téve magamat, elszorítottam a fájós kezét.

*15 perccel később*

- Itt vagyunk, bírd ki kérlek!-  Lehet, hogy eddig  egy bátor hős voltam, de most nem bírtam, Elsírtam magam.  Lehet, hogy azért mert sajnáltam vagy mert, ami neki fájt az nekem is. Nem tudtam eldönteni. Egyben voltam csak biztos, ez nem egy átlagos lány. Ő az a lány akinek ha fájdalma van nekem is rossz. Ha sír én is sírok. Ha segítségre van szüksége , ott vagyok készen állva megmenteni az életét. Aminek most volt itt az ideje. Kivettem a kocsiból, és az ölemben vittem be a házba. Más estben ez a pillanat boldog is lehetett volna,de ebben az esetben félig ájult volt, és zokogott a fájdalomtól. Lefektettem a labor asztalára, majd egyből az infúzió után nyúltam.
- Sss..ne félj. Biztonságban vagy. Mindjárt vége ennek a borzalomnak. – próbáltam megnyugtatni, de ezt magamnak is mondtam.  Most az anyagot, ami segít elviselni a fájdalmat, sokkal nehezebben készítettem el. Nem azért mert nehezebb lett, hanem mert ideges voltam. Sokon múlott a dolog.

*2 nap múlva*

Louise még mindig nem kelt fel. Idegesített ez a várakozás. Nem tehettem semmit. Élet-halál közötti állapotban volt. Addig kiderítettem pár dolgot róla. Pl. a nevét és  a lakóhelyét. Kicsit érthető volt, miért tette, persze ez azért nem jogosította fel erre a döntésre.  Felelőtlen és buta volt mikor megtette, mint amennyire az a Roy is, akit az elkövetkező napokban meg fogok látogatni. Eddig azért nem tettem, mert Louise-t nem mertem magára hagyni. 0-24 órában felügyeletre van szüksége.

*egy hét múlva*

Túl van a borzalmas részen. Persze ez nem azt jelenti, hogy a fájdalmai elmúltak, csak azt, hogy nem annyira  erősek. Minden erőmmel,és eszemmel azon voltam, mivel tudok neki segíteni. A legjobb, amit tehettem,az az volt, hogy fájdalom csillapítót kevertem az infúzióba, és  esténkét altatót adtam be neki.  Most  már egy kicsivel jobban néz ki. Bár így is fogyott 3 kilót, és nagyon fakó lett az arcszíne. Még az eddiginél is fakóbb.

*15 nap múlva*

Reggel  7-kor csengetésre keltem. Amilyen gyorsan csak tudtam, kisiettem  kinyitni az ajtót, mielőtt Lou-t megzavarná és nem tenne jót neki.
-Huhh de türelmetlen valaki. – ezzel arra céloztam, hogy a csengetés mellé egy kis kopogást is besűrített . – itt vagyok már,- ordítottam,és vissza is kopogtam. Kinyitottam az ajtót, és a higgadtságom dühbe váltott át.
-Mit keresel itt? – szűrtem ki a fogaim között.
- Jó reggelt. Több mint 2 hét után furcsállottam, hogy nem keresett a csaj. Ezért gondoltam, megkérdezem mivel tartod vissza. Esetleg bemehetnék?- érdeklődött. Fog csikorgatva ugyan, de beengedtem. Tudtam, mit fogok vele tenni. Csak nem a ház előtt akartam elvégezni.
- Köszönöm. Na szóval miért is nem keresett az a….Louise, igaz? Vagy esetleg nem beszélhetnék vele erről négy szemközt?
- Ezt ugye most nem gondoltad komolyan te sem ?!!- Hihetetlenkedtem.
- De teljesen komolyan gondoltam. Elvezetnél hozzá?- Na az volt az a pillanat, amikor a vissza fogottságot elengedtem, és átadtam az irányítást a gondolataimnak. Megindultam felé, és egy akkorát ütöttem a gyomrába, hogy összerogyott. Több sem kellett ezután. Ahogy értem, vertem, rúgtam a földön fetrengő tehetetlen srácot.
- Mit csinálsz?? Hagyj békén,nem tettem semmit .- könyörgött.
- Te szemét állat!! Nagyon megbánod! Itt  poénkodsz, arról, hogy Louise-val akarsz beszélni .Nem hogy veled, hanem lehet már senkivel sem fog tudni soha sem beszélni te szemét!!- Még egy utolsót bele rúgtam, majd miután bevallottam azt amit nem tudtam elhinni, sírni kezdtem és leültem mellé.
- Hogy mi van? Miért nem tud lehet soha beszélni? Mondj valamit már Styles!
Nem tudtam beszélni, intettem neki, hogy kövessen. Nagy nehezen a segítségemmel feltápászkodott, és elindultunk a labor szobába. Ahogy kinyitottam az ajtót, meglátta Louise mozdulatlan testét, amiből infúziós csövek és tűk álltak ki.

*Roy szemszöge *

Amint megláttam Louise-t lesápadtam. Nem tudtam pontosan, mi lehet a baja. Csak azt éreztem, hogy mindez az én hibám. Hülye fejemmel, engedtem, sőt én szúrtam meg. Nem mertem közelebb menni. Féltem. Igazából a bűntudatom nem engedett. A látvány, ahogy a szép arca, a puha törékeny teste ott feküdt megijesztett. A megszúrt karja dagadt volt és kék. Mint ha elfagyott volna, vagy nem kapott volna vért. Harryt néztem. Éppen egy új infúziót vezetett be a testébe. Ő mentette meg.

*Harry szemszöge*

Láttam, Harper arcán megbánást. Ebben az esetben ez kicsit sem segített. Már vagy 20 perce csak nézte a lányt. Hirtelen csak annyit láttam, hogy összerogyott. Elájult.

*Roy szemszöge újra*

A kanapén ébredtem. Nem tudtam, hogyan kerültem én oda, csak azt hogy Harry Styles házában vagyok. Hirtelen felugrottam,ettől viszont megszédültem  és visszaestem.
-Louise!!
- Nocsak, csak nem bűntudatod van?- kérdezte vissza gúnyosan Styles.
Felültem. Egy pohár víz volt az asztalon, azonnal rávetettem magamat.
- Könyörgöm mond el mi történt vele azután, hogy …..
- ….Hogy segítettél neki majdnem megölni magát? Hát jó. Hazahoztam, majd elláttam az orvosi tudásommal. Csak tudd, pokolian elviselhetetlen fájdalmai voltak. Rádadásul  olyan rosszul bökted,meg , hogy percek kérdése volt megmenthető-e a karja.- A végén már csak suttogni tudott. Lehunytam a szememet. Soha nem tudom megbocsátani amit tettem vele. Mindenem fájt, remegtem is. Nem csak azért  mert megvertek, hanem mert nem tudtam elviselni az érzést, majdnem megöltem egy ártatlan lányt.
Csörömpölés majd egy kisebb nyöszörgés hangzott fel  a laborból.
-Louise! – kiáltotta Harold, majd elrohant. Nagy nehezen én is utána mentem. Mikor beértem, láttam, hogy a csaj felébredt, éppen az ,,orvosa˝ kérdezgeti hogy van.

*Louise szemszöge*

Egy hát borzongató szobában ébredtem fel. A karomból meg minden honnan csövek álltak ki. Megijedtem. Ez egy kórház,de mégsem gondoltam. Hirtelen hangokat hallottam. A megmentőm kérdezgette, hogy érzem magam, tudom-e a nevemet Stb… igen, mindent tudtam.
- Mióta fekszem itt?- kérdeztem kábán.
- 15 napja .- válaszolta. Fel akartam ülni. Azt hittem, majd visszanyomnak, mint az anyáskodó ápoló nők, de nem. Nagy erővel ,de megkapaszkodtam az ágy szélében. Nehézkesen húztam fel magam, ne igazán akart sikerülni, de egy kéz felhúzott.
- Köszönöm. Egyébként már megbocsáss, de ki vagy és hogyan kerültem én ide? – kérdeztem.
- A nevem Harry Styles. Be drogoztak/tad magad. Megtaláltalak, és segítettem. – válaszolt. Úgy néztem rá mint egy idióta. Helyes  volt az a Harry, de tisztán emlékeztem rá. Meg arra is, hogy segítettek a drog használatban. Pontosabban Roy segített, aki meg is találtam az ajtóban.
- És ő mit keres itt?
Roy beljebb jött.
- Szia Louise. Hogy vagy?- kérdezte-  Úr istenem de nehéz ez!  Szeretném ha megbocsátanál.. nem mértem fel a helyzetet, hogy mi lehet a bajod ha elsőnek használod! Teljesen megbántam, rettentően sajnálom ….- eszembe jutott az a szörnyű fájdalom. Hirtelen  felindulásból odanéztem a karomra. Vissza tántorodtam. Csupa dagadt és kék volt. Fel is sikítottam -…és akkor…Louise mi a baj? – rájöttem, hogy Roy még mindig beszélt.
-A karom!!- szörnyülködtem.  

- Ne félj! Rendbe hozom .- szólt Harold. – csak most aludj kérlek. Később mindent megmagyarázok!- parancsolt rám. Engedelmesen becsuktam a szememet. Valami felrémlett azokból a percekből, amikor eszméletlen voltam. Egy álom. Egy buszon ültem, és mikor le akartam szállni, akaratlanul ráöntöttem valakire a kávém. Harry volt az…..

* írta : Tami *

2014. július 13., vasárnap

1.fejezet

Sziasztok!
Íme itt lenne az 1. fejezet.
Reméljük, hogy elnyeri a tetszéseteket.
Első sorban tisztáznám, hogy ezt a blogot hárman írjuk.
Ez a rész kissé különös lett, de csak azért, mert ezt megpróbáltuk együtt összedobni.
A következő részek már teljesen más módon fognak íródni: az ezután lévőt Aliz, aztán én (Dominika) és a 4. fejezetet pedig Tamara.
Feltűntettem, hogy melyik kis részt ki állította elő. (*név*)
A "Rólunk" című kis menüpontnál megtalálhatjátok a blogjainkat, hogyha esetleg érdekel benneteket.
Kérlek iratkozzatok fel, pipáljatok és ne felejtsetek el hozzászólást írni sem!
Jó szórakozást!
*Dominika

*Tamara*
Lassan 10 éve, hogy ezen a helyen tartózkodok. csak arra emlékszem, hogy a nagymamámmal egy kicsi kertes házban laktam. A szüleimet nem nagyon ismertem, de a nagyim nem szeretett róluk beszélni, mert állítása szerint ,,kicsi vagyok az ilyen dolgok felfogásához,,. Ugyan már,6 éves voltam és ezt hajtogatta. mondjuk igaza volt. Rá 2 évre sajnálatos módon elhunyt. Akkor nagyon össze voltam törve. A gyerek elhelyezési gyámságon ezt az ítéletet hozták : Gyermekotthonba kerülök. Ezt a kijelentést nehezen tudtam elfogadni. Pszichológus - hoz jártam, sőt, még most is járnom kell. Az a nő ( má-ig is ezt gondolom) kicsit zakkant. Folyton azt kell ismételgetnem a foglalkozás végén, hogy erős vagyok és nem adok erőt a dühös énemnek,ami felülkerekedik a jó gondolataimon. Mi van?? Általában ezek a szavak csengenek a fejemben. Még hogy felülkerekedik… Őrült. Szerintem teljesen normális ha egy 9 éves lány depressziós lesz, de hogy egy 15 éves lány dili dokihoz járjon. Ugyan már!! …Olyan illetlen vagyok. Általában az ilyen depressziós történetekben ez első dolog, hogy az illető zokogva búsan elmondja a nevét és az élet történetét. Az életem kisebbik részét leírtam, de a bemutatkozás elmaradt. Szóval : nevem Louise Frewen. Jelenleg Londonban élek,egy külső városrészi kerületben, Harrow-ban .( Eredetileg Barnet-ben születtem, de az árvaház ezen a részen fekszik). Az életkorom 18. Úgy volt, hogy idén érettségizek, de a körülmények miatt eltolták 2 évvel a felvételimet. Na ezt viszont tényleg nem értettem. A tanulmányi átlagom bőven meghaladta a 4,6-os értéket, mivel szorgalmas voltam, és valljuk be szerettem az iskolát. Kopogás törte meg a gondolataimat. Anne volt, (a dili dokim, és egyben az árvákra felügyelő tanár is)hogy keressek valami megfelelő ruhát holnapra, mert tárgyalásom lesz a további sorsomról. Apropó.. ezt elfelejtettem. az új rendeletben kimondják, a 18. életévét betöltő gyereknek el kell hagyni az otthont, és a legközelebbi élő rokonhoz kell mennie. Na de mi van akkor ha valakinek nincs már senkije? Utcára kerül? Valószínűleg. Nekem sincs választásom. Félek…
*másnap este*
-Louise, ne sírj. Kitaláljuk, mit tegyünk. –kiabált utánam Anne.
Megszületett az eredmény. Ki kell költöznöm az otthonból. 2 Hetet adtak, hogy keressek valami szállást és munkát, ahol az életem további részét töltöm. Hirtelen felindulásból összepakoltam. belefért a szükséges holmim egy hátizsákba. Kifutottam az utcára,meg sem álltam egy kis szűk, sötét sarokig. Ott kicsit meglapultam.
-Louise, te vagy az?
Nem szóltam vissza. Persze egyből felismertem a hangot. Kibújtam a sarok takarásából. Előttem egy 22 év körüli srác állt. Helyes volt, piros kapucnis pulcsija eltakarta a fél arcát. Csak bólintottam. Elvigyorodott.
-Honnan tudod a nevemet?- kérdeztem.
-Te honnan tudod, hogy hol kellett engem keresned? –kérdezett vissza. Hmm. Ravasz egy fiúval van dolgom. Szerencsére nem kellet tájékoztatnom, miért kerestem fel. Hamar megkaptam amit akartam. Kicsit féltem is. Nyilván Ő is észrevette, mert a kezem nagyon remegett.
-Első próbalkozás? – ezt a fiú kérdezte. Meglepett a hangja. Persze még mindig lehetett érezni azt a kemény hangnemet, de most egy kis féltést is véltem felfedezni benne. Ismét bólintottam. Kinyújtotta a karjait jelezve , hogy menjek oda. Segítek suttogta a fülembe. Hamar sikerült a dolog. csak egy hatalmas könnycsepp hagyta el a szememet. Igen , rohadtul fájt. Ezt nem lehetett finoman csinálni. Egyre kevesebb dolgot kezdtem felfogni, szédültem is. A karom, ahol megszúrtak, zsibbadt. Kinyitottam a szememet. Annyit még láttam, hogy Roy nagyon megijedt. Nem tudtam mi van velem. Én is féltem. De inkább attól tartottam, hogy a szervezetem halálosan reagál a bejuttatott szerre.
-Mi történt?
- Kérlek ne beszélj, én sem tudom .- mondta a srác. Láttam az arcán, hogy azon gondolkodik ,ott hagyjon –e meghalni,vagy ha ott marad megmentheti az életemet, de őt fogják gyanúsítani. Egy hangot hallottam. Nem Roy volt. Egy ismeretlen ember.
- Úr isten. Mit műveltél te állat? meg akartad ölni? Ezt nem úszod meg Harper!! Valaki gyengéden felvett. Nyugodj meg. Biztonságban vagy .mondta. Szinte alig tudtam lélegezni, de zokogtam a fájdalomtól. - Hol fáj? - Minden hol . – mondtam, és az utolsó emlékként a csontig hatoló fájdalom maradt meg…
*Dominika*
Szemeim kipattantak, s ijedten néztem körbe. Légzésem egyenetlen volt, de egyre jobban kezdtem megnyugodni, ahogyan tudatosult bennem, hogy éppen egy buszon ülök. Minden eszembe jutott: az árvaház, és, hogy már nem mehetek oda vissza, és az is, amikor ezután elindultam onnan.  Kissé elárulva éreztem magamat, bár tudhattam volna, hogy ez egyszer be fog következni az életemben.
Ez az egész ügy csak valami borzasztó rémálom volt.
A mellettem ülő hely üresen tátongott, ahogyan szinte az egész busz is. Alig páran ültünk rajta. Mögöttem egy idős pár foglalt helyet, kicsivel előttem egy túlsúlyos férfi horkolt. Néhány túlbuzgó tinédzser a leghátsó helyeken ült, és éppen dobálóztak valamiféle papírdarabkákkal. Unalmas fejjel bambultam ki az ablakon, és dúdolgattam a zenét, ami a fülhallgatómból szólt. Végiggondoltam a mai napot, és arra jutottam, hogy ez életem második legszörnyűbb napja. Lelkileg felkészültem már rá, de talán nem eléggé. Anne-vel rengeteget beszélgettem erről a napról, és arról, hogy mit fogok kezdeni az életemmel ezután.
Valójában semmi elképzelésem sincsen…
Se lakásom, se családom, de még egy barátom, vagy akár csak egy ismerősöm sincsen. Az otthonban elburkolóztam a külvilágtól, semmi érdekfeszítőt nem csináltam. Gubbasztottam az ágyamon, rajzolgattam és írogattam a naplómba, amit kimondhatok, hogy a legjobb barátomnak tartok.
Tényleges érzelmi kötődés alakult ki a kis könyvecske iránt, amit Anne nem nézett jó szemmel.
A busz leállt a megállóba, mire felálltam távozásra készen.
*Aliz*
Táskámat felvettem az ülésről, és a kávémmal a kezemben elindultam az ajtóhoz. A busz fékezett, én pedig sikeresen előrebuktam, és a kávém egyenesen egy srác pólóján landolt. Megszeppenve tápászkodtam fel a földről, mert az ismeretlentől hiába vártam segítséget, nem kaptam. Mikor újra biztosan álltam a lábamon, felpillantottam az áldozatra. Magas, göndörhajú, zöld szemű fiú volt, akinek fehér pólóján éltelenkedett a fekete ital folt. Szeme szikrákat szórt. Látszódott rajta, hogy nagyon felidegesítettem a szerencsétlenkedésemmel.
-Bocsánat, nem akar....-próbáltam mentegetőzni.
-Te csak ne kérjél bocsánatot- szakított félbe idegesen.-Mit képzelsz te magadról? Leöntötted azzal a szaroddal a pólómat! Ócska ribanc...
Meglepetten, kikerekett szemekkel bámultam rá.
-Véletlen volt...

-Persze, véletlen. Fontos, üzleti találkozóm lett volna. Erre jössz te és az idióta Starbucks-os löttyöd..