1.fejezet

Sziasztok!

Íme itt lenne az 1. fejezet.

Reméljük, hogy elnyeri a tetszéseteket.

Első sorban tisztáznám, hogy ezt a blogot hárman írjuk.

Ez a rész kissé különös lett, de csak azért, mert ezt megpróbáltuk együtt összedobni.

A következő részek már teljesen más módon fognak íródni: az ezután lévőt Aliz, aztán én (Dominika) és a 4. fejezetet pedig Tamara.

Feltűntettem, hogy melyik kis részt ki állította elő. (*név*)

A "Rólunk" című kis menüpontnál megtalálhatjátok a blogjainkat, hogyha esetleg érdekel benneteket.

Kérlek iratkozzatok fel, pipáljatok és ne felejtsetek el hozzászólást írni sem!

Jó szórakozást!

*Dominika

*Tamara*

Lassan 10 éve, hogy ezen a helyen tartózkodok. csak arra emlékszem, hogy a nagymamámmal egy kicsi kertes házban laktam. A szüleimet nem nagyon ismertem, de a nagyim nem szeretett róluk beszélni, mert állítása szerint ,,kicsi vagyok az ilyen dolgok felfogásához,,. Ugyan már,6 éves voltam és ezt hajtogatta. mondjuk igaza volt. Rá 2 évre sajnálatos módon elhunyt. Akkor nagyon össze voltam törve. A gyerek elhelyezési gyámságon ezt az ítéletet hozták : Gyermekotthonba kerülök. Ezt a kijelentést nehezen tudtam elfogadni. Pszichológus - hoz jártam, sőt, még most is járnom kell. Az a nő ( má-ig is ezt gondolom) kicsit zakkant. Folyton azt kell ismételgetnem a foglalkozás végén, hogy erős vagyok és nem adok erőt a dühös énemnek,ami felülkerekedik a jó gondolataimon. Mi van?? Általában ezek a szavak csengenek a fejemben. Még hogy felülkerekedik… Őrült. Szerintem teljesen normális ha egy 9 éves lány depressziós lesz, de hogy egy 15 éves lány dili dokihoz járjon. Ugyan már!! …Olyan illetlen vagyok. Általában az ilyen depressziós történetekben ez első dolog, hogy az illető zokogva búsan elmondja a nevét és az élet történetét. Az életem kisebbik részét leírtam, de a bemutatkozás elmaradt. Szóval : nevem Louise Frewen. Jelenleg Londonban élek,egy külső városrészi kerületben, Harrow-ban .( Eredetileg Barnet-ben születtem, de az árvaház ezen a részen fekszik). Az életkorom 18. Úgy volt, hogy idén érettségizek, de a körülmények miatt eltolták 2 évvel a felvételimet. Na ezt viszont tényleg nem értettem. A tanulmányi átlagom bőven meghaladta a 4,6-os értéket, mivel szorgalmas voltam, és valljuk be szerettem az iskolát. Kopogás törte meg a gondolataimat. Anne volt, (a dili dokim, és egyben az árvákra felügyelő tanár is)hogy keressek valami megfelelő ruhát holnapra, mert tárgyalásom lesz a további sorsomról. Apropó.. ezt elfelejtettem. az új rendeletben kimondják, a 18. életévét betöltő gyereknek el kell hagyni az otthont, és a legközelebbi élő rokonhoz kell mennie. Na de mi van akkor ha valakinek nincs már senkije? Utcára kerül? Valószínűleg. Nekem sincs választásom. Félek…

*másnap este*

-Louise, ne sírj. Kitaláljuk, mit tegyünk. –kiabált utánam Anne.

Megszületett az eredmény. Ki kell költöznöm az otthonból. 2 Hetet adtak, hogy keressek valami szállást és munkát, ahol az életem további részét töltöm. Hirtelen felindulásból összepakoltam. belefért a szükséges holmim egy hátizsákba. Kifutottam az utcára,meg sem álltam egy kis szűk, sötét sarokig. Ott kicsit meglapultam.

-Louise, te vagy az?

Nem szóltam vissza. Persze egyből felismertem a hangot. Kibújtam a sarok takarásából. Előttem egy 22 év körüli srác állt. Helyes volt, piros kapucnis pulcsija eltakarta a fél arcát. Csak bólintottam. Elvigyorodott.

-Honnan tudod a nevemet?- kérdeztem.

-Te honnan tudod, hogy hol kellett engem keresned? –kérdezett vissza. Hmm. Ravasz egy fiúval van dolgom. Szerencsére nem kellet tájékoztatnom, miért kerestem fel. Hamar megkaptam amit akartam. Kicsit féltem is. Nyilván Ő is észrevette, mert a kezem nagyon remegett.

-Első próbalkozás? – ezt a fiú kérdezte. Meglepett a hangja. Persze még mindig lehetett érezni azt a kemény hangnemet, de most egy kis féltést is véltem felfedezni benne. Ismét bólintottam. Kinyújtotta a karjait jelezve , hogy menjek oda. Segítek suttogta a fülembe. Hamar sikerült a dolog. csak egy hatalmas könnycsepp hagyta el a szememet. Igen , rohadtul fájt. Ezt nem lehetett finoman csinálni. Egyre kevesebb dolgot kezdtem felfogni, szédültem is. A karom, ahol megszúrtak, zsibbadt. Kinyitottam a szememet. Annyit még láttam, hogy Roy nagyon megijedt. Nem tudtam mi van velem. Én is féltem. De inkább attól tartottam, hogy a szervezetem halálosan reagál a bejuttatott szerre.

-Mi történt?

- Kérlek ne beszélj, én sem tudom .- mondta a srác. Láttam az arcán, hogy azon gondolkodik ,ott hagyjon –e meghalni,vagy ha ott marad megmentheti az életemet, de őt fogják gyanúsítani. Egy hangot hallottam. Nem Roy volt. Egy ismeretlen ember.

- Úr isten. Mit műveltél te állat? meg akartad ölni? Ezt nem úszod meg Harper!! Valaki gyengéden felvett. Nyugodj meg. Biztonságban vagy .mondta. Szinte alig tudtam lélegezni, de zokogtam a fájdalomtól. - Hol fáj? - Minden hol . – mondtam, és az utolsó emlékként a csontig hatoló fájdalom maradt meg…

*Dominika*

Szemeim kipattantak, s ijedten néztem körbe. Légzésem egyenetlen volt, de egyre jobban kezdtem megnyugodni, ahogyan tudatosult bennem, hogy éppen egy buszon ülök. Minden eszembe jutott: az árvaház, és, hogy már nem mehetek oda vissza, és az is, amikor ezután elindultam onnan.  Kissé elárulva éreztem magamat, bár tudhattam volna, hogy ez egyszer be fog következni az életemben.

Ez az egész ügy csak valami borzasztó rémálom volt.

A mellettem ülő hely üresen tátongott, ahogyan szinte az egész busz is. Alig páran ültünk rajta. Mögöttem egy idős pár foglalt helyet, kicsivel előttem egy túlsúlyos férfi horkolt. Néhány túlbuzgó tinédzser a leghátsó helyeken ült, és éppen dobálóztak valamiféle papírdarabkákkal. Unalmas fejjel bambultam ki az ablakon, és dúdolgattam a zenét, ami a fülhallgatómból szólt. Végiggondoltam a mai napot, és arra jutottam, hogy ez életem második legszörnyűbb napja. Lelkileg felkészültem már rá, de talán nem eléggé. Anne-vel rengeteget beszélgettem erről a napról, és arról, hogy mit fogok kezdeni az életemmel ezután.

Valójában semmi elképzelésem sincsen…

Se lakásom, se családom, de még egy barátom, vagy akár csak egy ismerősöm sincsen. Az otthonban elburkolóztam a külvilágtól, semmi érdekfeszítőt nem csináltam. Gubbasztottam az ágyamon, rajzolgattam és írogattam a naplómba, amit kimondhatok, hogy a legjobb barátomnak tartok.

Tényleges érzelmi kötődés alakult ki a kis könyvecske iránt, amit Anne nem nézett jó szemmel.

A busz leállt a megállóba, mire felálltam távozásra készen.

*Aliz*

Táskámat felvettem az ülésről, és a kávémmal a kezemben elindultam az ajtóhoz. A busz fékezett, én pedig sikeresen előrebuktam, és a kávém egyenesen egy srác pólóján landolt. Megszeppenve tápászkodtam fel a földről, mert az ismeretlentől hiába vártam segítséget, nem kaptam. Mikor újra biztosan álltam a lábamon, felpillantottam az áldozatra. Magas, göndörhajú, zöld szemű fiú volt, akinek fehér pólóján éltelenkedett a fekete ital folt. Szeme szikrákat szórt. Látszódott rajta, hogy nagyon felidegesítettem a szerencsétlenkedésemmel.

-Bocsánat, nem akar....-próbáltam mentegetőzni.

-Te csak ne kérjél bocsánatot- szakított félbe idegesen.-Mit képzelsz te magadról? Leöntötted azzal a szaroddal a pólómat! Ócska ribanc...

Meglepetten, kikerekett szemekkel bámultam rá.

-Véletlen volt...

-Persze, véletlen. Fontos, üzleti találkozóm lett volna. Erre jössz te és az idióta Starbucks-os löttyöd..